1. HOGYAN VISZONYUL AZ EMBER AZ ŐT KÖRÜLVEVŐ VILÁGHOZ?

A pszichológiatörténeti könyvekből több iskolát, irányzatot ismerhetünk meg, amik más-más képet festenek az emberről. Mindmáig nem született olyan egységes modell, ami egyrészt tudná azt, amit a jelenlegiek, másrészt összhangban lenne a tudományos megfigyelésekkel. Pedig a rendszerelmélet több évtizede létező eszköztára révén rendelkezésre állnak az integrációhoz szükséges fogalmak. Ezt kihasználva, a továbbiakban egy felettébb egyszerű és sokrétűen használható, ún. Integrált Pszichológiai Paradigma (IPP) elnevezésű modellt mutatunk be. A modell három alapfogalommal operál: én, énkörnyezet, kognitív séma és három újat definiál: énkiterjesztés, énszűkülés és megosztási kényszer.

1.1. Mi az önbizalom?

A pszichológiában az én fogalma szinte megkerülhetetlen: jelen van a pszichoanalízisben, a kognitív tudományban, a szociálpszichológiában. Bármennyire is hasznosnak tűnik a kutatók számára, a köznapi beszédben helyette a kevésbé jól definiálható önbizalmat használjuk. Ráadásul, sikerorientált társadalmunkban az önbizalom párosul a jó teljesítmény vagy a boldog élet ígéretével. És nem véletlenül... Az önbizalom - és amint majd látni fogjuk, az én mérete - nem más, mint annak a fokmérője, hogy valaki mennyire képes uralni a körülötte levő dolgokat.

Mire is használjuk az önbizalom megnevezést? Mindenki ismer olyan embert, akinek az átlagosnál jóval nagyobb az önbizalma. Van, akiről úgy érezzük, hogy jogosan büszke valamire, mások önbizalma mögött pedig nem áll igazi teljesítmény. Olyanokat is ismerünk, akik rendelkeznek kiváló tulajdonságokkal, vagy jogosan lehetnének büszkék egy-egy képességükre, félszegségük miatt mégis nehezebben érvényesülnek. Megközelítésünk szempontjából a legizgalmasabb talán az a jelenség, amikor az önbizalom változik: egy kis szürke egérként viselkedő ember egyszer csak magabiztossá, dominánssá válik, vagy valaki, aki addig mindig tudta mit akar, elveszti magabiztosságát.

Tehát az önbizalom állandó tulajdonságainktól (pl. a testmagasságtól) eltérően változni képes. Ha magunkba nézünk, akkor azt is észrevehetjük, hogy egyetlen napnak sem kell eltelnie ahhoz, hogy változást vegyünk észre abban, mennyire bízunk magunkban. Ezek szerint az énünk, aminek méreteként határozhatjuk meg az önbizalmat, változik?

Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk erre a kérdésre, előbb meg kell értenünk, hogy miből áll az énünk. A pszichológiai szakirodalomban az énnek tucatnyi definíciója létezik, de témánkhoz elegendő, ha egyszerűen úgy tekintünk rá, mint egy kamerára, aminek a nézőkéjén keresztül láthatóak a körülötte történő események. A kamera abban a tekintetben különleges, hogy változásokat képes létrehozni a körülötte lévő világban. Amit ez a kamera éppen „lát”, azt nevezzük a továbbiakban – megkülönböztetendő a köznapi értelemben vett környezettől, pl. a természettől – énkörnyezetnek. Az én nevű kamera az őt érő információk alapján dönt arról, hogy miként reagáljon, és ehhez benne olyan valamik vannak, amik a beérkező információt feldolgozzák. Ezeket a valamiket nevezzük kognitív sémáknak. Az elnevezésük abból származik, hogy a gondolkodás (kogníció) egységeit jelölik. Ezek a sémák, mint később tárgyalni fogjuk, egymásra épülnek, mint pl. az élővilág kategóriái (egysejtű–többsejtű; a többsejtűeken belül gerinctelen–gerinces; gerinceseken belül pedig az emlősök stb.), vagy a szavak és a mondatok.

Hogyan viszonyul az énünk mérete (más szóval önbizalmunk) ahhoz, amit a kamera lát? Amíg pl. egy csendes szavannai tájban gyönyörködünk a kamerával, addig minden rendben van. Amint a távolban észreveszünk egy oroszlánt, már kevésbé nagy az énünk (önbizalmunk), és végképp eltűnik, amikor a kameránk nézőkéjét kitölti az állat éhesen kitátott szája. Azaz, minél nagyobbnak és részletesebbnek látjuk az énkörnyezetet, annál kisebbnek fogjuk érezni a kameránkat, azaz az énünket. És ez az én-énkörnyezet arány jelzi számunkra, hogy egy adott helyzetben mennyire kontrolláljuk mi, ill. mennyire kontrollál minket az énkörnyezet.

Ez az arány csak tőlünk és a fejünkben lévő sémáktól függ, így teljesen szubjektív. Mégis definiálható pontosabban is, hogy mikor melyik helyzetben vagyunk: énszűkült állapotban, amikor úgy érezzük, hogy az énkörnyezet irányít minket, vagy énkiterjesztett állapotban, amikor fordítva, mi kontrolláljuk az énkörnyezetet (1. ábra).

1. ábra. Énkiterjesztés és énszűkülés

1.2. Kognitív sémák

Énünk nagyságának változását a kognitív sémákkal tudjuk pontosan leírni. Az, hogy énszűk vagy éppen énkiterjesztett állapotban vagyunk-e, attól függ, hogy rendelkezünk-e olyan sémával, amivel az énkörnyezetet kontrollálni tudjuk. A séma egy ún. modell, ami az énkörnyezet felépítését, logikáját igyekszik leképezni, olyannyira, hogy ne csak megértsük, hogyan működik az énkörnyezet, hanem ennek a tudásnak a birtokában, akár befolyásolni is képesek legyünk működését. Ez pedig a hatalom érzését, vagyis önbizalmat ad nekünk.

A kognitív sémák modell volta azt is jelenti, hogy nem egy az egyben másolják le a külvilág tárgyait, hanem kiemelik néhány kulcsfontosságú tulajdonságát, és ezekből építik egy kis másolatát a modellezendő énkörnyezetnek. Vannak sémák, amik – legalábbis egy adott helyzet szempontjából – a jó tulajdonságait ragadják meg az énkörnyezetnek, mások a lényegtelenre fókuszálnak. Pl. dermesztő hidegben nem a meleg, hanem a divatos ruhát vesszük fel. Ilyenkor egy olyan sémát használunk, ami rosszul ragadja meg az énkörnyezet lényegét, és előbb-utóbb ellentmondásba kerül az énkörnyezet egy másik tulajdonságát modellező sémával (pl. elkezdünk fázni). Másképp megközelítve a dolgot: onnan tudjuk, hogy egy sémánk rossz, hogy időnként azonos, máskor pedig ellentétes választ ad ugyanabban a helyzetben, mint egy másik sémánk. Amikor azt tapasztaljuk, hogy rossz a sémánk, akkor ideiglenesen félretesszük (más szóval: felfüggesztjük a használatát), és teljes erőnkkel azon dolgozunk, hogy jó sémát faragjunk belőle.

De hogyan tudunk megváltoztatni egy sémát? Ahogy az órás is szétszedi az elromlott órát, majd összeszereli újra, úgy mi is darabjaira szedjük a sémát (ami szintén sémákból áll), majd összerakjuk másképp és megnézzük, hátha így már jobb válaszokat ad. Ha nem, akkor újra szétszedjük – esetleg a darabjait is tovább bontjuk kisebb alkotórészekre –, mindaddig, amíg igényszintünknek megfelelő válaszokat nem kezd el gyártani. Amikor két séma, ami egyazon dolgot ír le, ellentmond egymásnak (pl. nem lehet egy ember egyszerre férfi is meg nő is), akkor mindkét sémát szétszedjük és próbálunk belőlük egy olyat összerakni (sémaintegrálás), ami feloldja az ellentmondást (pl. rájövünk hogy az illető hermafrodita).

Mivel az énünket a használható sémák összességeként definiáltuk, amikor két ellentmondó sémát használaton kívül helyezünk (használatát felfüggesztjük), akkor kevesebb használható sémánk lesz, és így az énünk mérete is lecsökken. Éppúgy van ez, mint egy rakoncátlankodó órával, ami időnként áll csak meg: amikor leadjuk az órásnak javításra, akkor még az az időnként jól működő óránk sincs. Tehát ahhoz, hogy valami megjavuljon, néha előbb le kell mondanunk róla, vagy el kell tekintenünk a használatától. Ha át akarjuk rendezni a szobánkat azért, hogy kényelmesebbé váljon, akkor előbb nagy felfordulással el kell mozdítanunk a bútorokat, aminek eredményeként még annyira sem tudjuk használni a szobát, mint az átrendezés megkezdése előtt.

Mivel a sémák ellentétének feloldása gyakran egy új, magasabb szintű séma kialakításával is jár, az új séma általában sokkal több dologra használható, mint elődei. Azaz énünk gazdagabbá válik, és abszolút értékben is növekedik a folyamat előtti állapothoz képest.

Az átrendeződés folyamatában az a pillanat, amikor a legtöbb séma van felfüggesztve, hasonlít a sportban megtapasztalható holtponthoz. Holtpontnak hívják a távfutók azt a pillanatot, amikor úgy érzik, már mozogni sincs erejük, ólomból van a lábuk, és komolyan foglalkoznak a verseny feladásával. Ha sikerül ezen túllendülniük, teljesítményük drasztikusan javul, és úgy érzik, hogy szinte a világ végéig el tudnának futni. Ezen holtpont pillanatában a legkevesebb a használható sémánk, és ilyenkor a legszűkebb az énünk. Ebből az is következik, hogy ezt a pillanatot a legnehezebb elviselni a folyamat során, itt a legkisebb az önbizalmunk és itt a legnagyobb az esélye a feladásnak (2. ábra).

2. ábra. Az IPP mintázat

Innen egy szövegrész hiányzik. A teljes könyv megvásárolható a "Buy Now" gombra kattintva.

További megrendelési lehetőségekért kattintson a VÁSÁRLÁS linkre.

1.4. Az Integrált Pszichológiai Paradigma (IPP) előnyei

A legtöbb pszichológiai irányzat bonyolult, előképzettséget igénylő elméleteket épített fel, miközben kifejlesztette sajátos „tolvajnyelvét”. Ugyanakkor ezen irányzatok az emberi viselkedés csak néhány szeletének leírására alkalmasak: pl. a dinamikus pszichológia (Freud és a pszichoanalitikusok) alaposan tárgyalja az ösztönök és a gyermekkor hatását a viselkedésre, de csak felületesen érinti az intelligencia vagy az észlelés kérdéskörét. Ezzel szemben a kognitív tudomány nagyszerű magyarázatokat ad a gondolkodás működéséről, de nem foglalkozik az ösztönökkel. Laikusoknak úgy is tűnhet, mintha a pszichológia tudománya nem lenne egységes, vagy legalábbis hiányoznának azok a mindenki által elfogadott törvényszerűségek, mint a fizikában a Maxwell egyenletek vagy a matematikában az axiómák. Ezek a jelenségek azzal magyarázhatóak, hogy a pszichológia tudománya egy fiatal diszciplína: az első tudományosnak nevezhető megfigyelések csak a 19. században történtek, és napjainkban egy máig is tartó, robbanásszerű fejlődésnek vagyunk tanúi. Ezen fejlődés eredményeinek integrálását a tudomány művelői – önös érdekből vagy tudománypolitikai okokból – nem szorgalmazták.

Az IPP ezekhez képest pár könnyen érthető fogalom segítségével olyan alapokat ad, amikre építeni lehet. A kellően általános, rendszerelméleti megközelítése lehetőséget teremt arra, hogy egy egységes gondolkodási keretként funkcionálva, az eddigi tudományos eredményeket közös nevezőre hozzuk. Azzal, hogy figyelmének fókuszában nem egy-egy elszigetelt rész (pl. a neuronok, az ösztönök vagy az észlelés folyamata), hanem az ember mint egység áll, következtetései könnyebben érthetőek a nagyközönség számára, és közvetlenül hasznosíthatóak a mindennapi életben. Ezen következtetések közül fogjuk a legérdekesebbeket megvizsgálni a következő fejezetekben.

Az Integrált Pszichológiai Paradigma fő összefüggései a következők:

• Az én a kognitív sémák összessége.
• A kognitív sémák modellek, amik a külvilágból érkező információkat dolgozzák fel.
• A kognitív sémarendszer minősége határozza meg, hogy egy személy tudja-e kontrollálni énkörnyezetét vagy sem.
• Ha az énkörnyezet kontrollál: énszűkülést élünk meg.
• Ha az én kontrollál: énkiterjesztést élünk át.
• Egy új séma révén lehet növelni a kontrollt az énkörnyezet felett.
• Egy új séma létrejöttéhez több sémának kell szétesnie, hogy a részek egy más struktúrában összekapcsolódva alkothassanak egy újat. Amennyiben ez a folyamat sikeres, az új séma növeli a kontrollt az énkörnyezet felett, és ez énkiterjesztéshez vezet.
• Mielőtt az új sémát teljes körűen használni kezdjük, előbb teszteljük. A tesztelés más sémákkal való összevetés révén megy végbe.
• A tesztelés előbb a személyen belül történik meg. Ha ez lezajlott, akkor az új sémát más személyek sémáival is össze kell vetni.
• Az igény, hogy a sémát másokkal teszteljük, eredményezi a kommunikációs kényszert, és egyben biztosítja az új ismeret elterjedését.
• Az önbizalom nem más, mint az én méretének populáris megnevezése.
• Az énkiterjesztéssel, ill. énszűküléssel együtt járó jutalmazás, ill. büntetés motiválja az embert az alkalmazkodásra.