2. VAN-E HASONLÓSÁG AZ EMBERI VISELKEDÉS KÜLÖNFÉLE MEGNYILVÁNULÁSAIBAN?

2.1. Mitől tetszik valami?

A pszichológiának a művészetekkel és a műtárgyak élvezetével foglalkozó ága nem tartozik a legintenzívebben kutatott területek közé, pedig sok tanulságot rejt magában az emberi viselkedésről. A műtárgyak létrejöttének célja, ill. a művészetekben tárgyiasuló kommunikációs folyamat szorosan kapcsolódik témánkhoz. Ráadásul az első fejezetben ismertetett IPP (Integrált Pszichológiai Paradigma) állításai ebben a szakágban ellenőrizhetők a legkönnyebben.

2.1.1. Kulturális beágyazódás

Elsőként próbáljunk meg egy olyan kérdésre választ adni az IPP segítségével, ami eddig sok gondolkodót kényszerített térdre: mi végre alkot az ember ősidők óta konkrét gyakorlati haszonnal nem járó tárgyakat? Az is több gondolkodó intellektusát megmozgatta, hogy hogyan definiálhatjuk a szépet, ill. mitől függ, hogy valami tetszik a közönségnek és más pedig nem. A továbbiakban ezeket a kérdéseket igyekszünk körüljárni.

A művészetpszichológia egyik első, kísérleteken alapuló eredménye Berlyne 1971-ben készített elméletéhez kötődik, ami a vizuális művészeti alkotások (festmények, szobrok) esztétikai értékét vizsgálta. Ebben a tetszés és az alkotást jellemző egyes paraméterek összefüggéseit vizsgálta. Az összefüggés egy fordított U alakú görbén ábrázolható, amelyen a műtárgy valamely paramétere (az alkotás bonyolultsága, az alkalmazott színek vagy formák száma, az alakzatok komplexitása stb.) egy kiindulási ponttól egyre növekvő tetszést vált ki, majd egy optimum után egyre negatívabban hat (3. ábra), sőt, egy idő után zavaróvá válik. Azaz, pl. a túl egyszerű túl unalmas is, a túl bonyolult pedig megoldhatatlan rejtvény elé állítja a mű befogadóját.

3. ábra. A Berlyne-féle U görbe

A modell nagy előnye az eleganciája, ugyanis több, különböző paraméterrel ugyanazt az összefüggést sikerült kísérletekkel bebizonyítani. Sajnos, bár könnyen kezelhető a megközelítés, főként absztrakt és non-figuratív alkotások esetén jelez előre bármit is. A huszadik század végi műalkotások esetében viszont nagyon korlátozottnak bizonyult a használhatósága. Ez nem is csoda, mert nem kell szakembereknek lennünk ahhoz, hogy belássuk, a művészetek effajta matematizálása naiv és túlzott leegyszerűsítés: egy festmény több mint az alkalmazott technikák összessége, fontos a festő személyisége, kora, az elkészítés története stb. is. Berlyne nem vett tudomást arról, amit a művészettörténet és az esztétika már évtizedek óta hangsúlyoz: a kulturális beágyazottság kulcsszerepét egy mű megítélésében.

Ennek ellenére az elméletet nem kell teljes egészében elutasítanunk: könnyedén új életet lehelhetünk bele. Berlyne elképzelése mindössze annyi módosítást igényel, hogy egy paraméter intenzitása helyett a műalkotás által kialakított kognitív sémák és a szemlélő fejében már létező sémák közötti távolságot kell a fordított U görbe x-tengelyére elhelyezni.

Pl. egy alma fotója esetén a fotós úgy ábrázolja az almát, ahogy a szemünkben a retinánkra vetül a képe. Ebben az esetben a két séma összekapcsolása nem igényel különösebb mentális erőfeszítést, mert a sémák közötti távolság szinte nulla. Ez megfelel a Berlyne „alacsony komplexitás egyenlő unalmas” állításának. Ezzel ellentétben, ha Picasso almáit nézzük, akkor komolyan meg kell dolgoznia intellektusunknak azért, hogy lássunk egyáltalán egy almát, ill. hogy úgy lássuk az almát, ahogy Picasso azt a festés pillanatában látta. Akiknek ez az alma-újraépítés nem sikerül (Berlyne-nál ez megfelel a túl magas komplexitásnak, ami ezért nem is nyeri el tetszésünket), azok kevésre tartják Picassót, mondván, hogy csak össze-vissza firkál.

Az IPP megközelítése szerint ők feladták a próbálkozást a holtpont elérése előtt, még mielőtt kialakult volna egy új sémájuk. Így a katarzis sem következett be, és emiatt énjük nem tágulhatott vissza eredeti méretére. Az így kialakult énszűk állapot frusztrálódást eredményezett, és innen a rossz véleményük Picassóról. Aki viszont sikeresen tornáztatta a szemét és agyát (képességei, gyakorlata miatt neki az almák az U-görbe közepére esnek), az egy ideig próbálkozott az átstrukturálással (vagyis szűkült az énje), előbb-utóbb spontán megérti a képet és átéli a katarzist. Mi történik még ezen felül? Az, hogy az új sémának köszönhetően többletinformációhoz jut az almáról: a fényképnél is tisztábban, plasztikusabban, szinte térben látja azt.

A giccs és a művészet közötti különbséget megérthetjük az ily módon felfrissített megközelítés által: a valódi műtárgy generálta „rejtvény” megfejtése nem kizárólag önmagáért való; új tudással gazdagíthatja az embert. A giccsnél nincs rejtvény, így a néző nem is profitálhat sokat a műtárgy szemléléséből.

Innen egy szövegrész hiányzik. A teljes könyv megvásárolható a "Buy Now" gombra kattintva.

További megrendelési lehetőségekért kattintson a VÁSÁRLÁS linkre.

Nézzük ezt a kommunikációs folyamatot egy vizuális példán keresztül!

A Biblia szerint az első ember úgy keletkezett, hogy Isten agyagból megformázta az első emberi testet és belelehelte a lelket. A lélek az, ami a tárgyakat az élőktől megkülönbözteti. Ettől az agyagtest élővé vált és „megszületett” Ádám, az első ember. Ennek a mindenki által jól ismert történetnek a csúcspontja, amikor az élettelen anyagból élővé válik az ember (4. ábra)

4. ábra. Michelangelo: Ádám teremtése

A Michelangelo festményén ábrázolt pillanat különlegessége, hogy meg tudja ragadni az éles kontrasztot, az isteni, élő és a puszta élettelen anyag között. A megragadott pillanatot megelőzően csak egy agyagszobor feküdt a földön, a következő pillanatban pedig az első ember élte első perceit. A lélek agyagba lehelése nem alkalmas egy állóképben való megjelenítésre, így a festőnek más megjelenítést kellett választania, olyat, amelyben nincs szükség az átlátszó levegő mozgásának ábrázolására. A művészi szabadság jelenti azt, hogy egy kognitív séma megjelenítéséhez nem kell feltétlenül a séma elemeit felhasználni. Ennek eredményeképpen a lehelés helyett érintéssel, egy sokkal koncentráltabb jellel adja át az életet Ádámnak az Isten. A kép sikere lemérhető a reprodukciók sokaságával: szinte mindannyian találkoztunk az érintés, a kreálás ilyen ábrázolásával.

De hol van itt a kommunikáció? Michelangelo fejében két új séma alakult ki:

• az élettelen és élő kontrasztjának ábrázolási lehetősége a teremtés egyik képkockája által,
• az érintés elsőbbsége a leheléssel szemben, ami az ábrázolást illeti.

A kommunikálandó kognitív sémák különböző összetevői, amelyek a művészben egy képpé álltak össze, a következők:

• az élő és élettelen közötti különbség,
• Isten ereje, hogy életet tud adni,
• volt olyan, amikor még nem volt ember, most pedig létezünk,
• a teremtés folyamatának megjelenítése.

Amikor Michelangelonak ezek az alkotóelemek összeálltak egy képpé, megjelent benne a késztetés, hogy az új kognitív sémát megossza embertársaival, és ez adta számára az energiát, hogy fizikailag is megvalósítsa a képet. A mesterségbeli, technikai megvalósítás, ami ahhoz szükséges, hogy ami a festő fejében megjelenik, az a vászonra is kerüljön, már a kommunikálás minőségével áll kapcsolatban. Ha ezt nem pont így festi meg, akkor is érthető lett volna a kommunikálandó tartalom. A zseniális ebben az, hogy nem csak az ötlet, de a kivitelezés is mesteri: a kép átlós szerkezetű, és pontosan középre kerül a legfontosabb, az alig összeérő két kéz, amely még jobban kiemeli a pillanat feszültségét.

Tanulságként megfogalmazhatjuk, hogy egy művész több okból is sikeres lehet:

• Pl. azért, mert különösen jól tudja kommunikálni a kognitív sémákat. Az ilyen embereket hívjuk virtuózoknak. Ők nem alkotnak feltétlenül újat, de ahogy kommunikálnak, az sok emberhez juttat el értékes (akár mások által kialakított) sémákat. Ilyenek az előadóművészek, vagy a festészetben az olyan technikai újdonságok felfedezői, mint akik megalkották a perspektívát, a fény–árnyék hatást, vagy a különálló pontokból összeálló képeket (pointilisták).
• Olyan kognitív sémákat képesek kialakítani a saját művészetükben rendelkezésre álló eszközök által, amik – és ebben a filozófusokhoz hasonlíthatóak – általános emberi életre vonatkozó összefüggések. Ilyen, pl. Sartre, aki filozófusként írt drámákat vagy Bergman, akinek filmjei szinte mindenkit érintő kérdéseket boncolgatnak.

A kognitív séma befogadásának folyamata, azaz egy műtárgy befogadása tulajdonképpen a kognitív séma elménkbe való beépülése. Így nálunk is létrejönnek ugyanazok a kapcsolatok, amik a művész „fejében” megvoltak és megszületik ugyanaz a kognitív séma. Majd az új séma kapcsolódik más sémákhoz, azaz része lesz a gondolkodásunknak, az énünknek.

Ennek a folyamatnak a hatékonyságához nagyban hozzájárul, ha a művésznek és közönségének sémarendszere hasonlatos egymáshoz. Ez a kortársak és az azonos kulturális háttér esetében egy adottság volt. Pl. szükség van bibliai tudásunkra ahhoz, hogy hozzá tudjuk tenni a teljes történetet Ádám teremtéséhez. Nagyon különböző sémákkal rendelkező ember (pl. egy hindu vallású) nem fogja megérteni a kép üzenetét.

Innen egy szövegrész hiányzik. A teljes könyv megvásárolható a "Buy Now" gombra kattintva.

További megrendelési lehetőségekért kattintson a VÁSÁRLÁS linkre.