Psychology 2.0

3.2.7. Utazás: menekülés a vég meglátása elől

Számtalan álláspályázatban lehet olvasni a felsorolt hobbik között az utazásról, és szinte alig találni olyan embert, akinek ne lenne életre szóló élménye, ami utazáshoz kapcsolódik. Az viszont más kérdés, hogy ezekben az utazásokban konkrétan mi volt különleges: a szállás és ellátás minősége, az átélt kalandok, esetleg a táj, netalán emberekhez vagy kultúrákhoz való kapcsolódás. Ha valaki pusztán új tájakat, természeti formákat akarna megismerni, ahhoz elvileg ki sem kellene mozdulnia otthonról, csak bekapcsolná a tévéjét vagy az internetet. Összességében kétféle motiváció van, ami nehezen pótolható mással, mint a tényleges utazással:

• ha valaki rosszul érzi magát abban a kultúrában, ahol él, és ezért elvágyik onnan,
• ha szüksége van arra, hogy állandóan új ingerek érjék.

Ha valaki ugyanabba az egy országba (pl. a Seychelles-szigetekre) jár vissza rendszeresen, vagy megszállottan keresi, hogy hol érezné jól magát, az legtöbbször valamilyen ok miatt nem tud alkalmazkodni jelenlegi kultúrájához. Minden kultúrának van egy sajátos logikája és egy sajátos értékrendje: egy arab országban másképp szervezik az életet (az időt, a teret, az emberi kapcsolatokat stb.), mint pl. egy német kultúrában. Ugyanakkor az, hogy genetikailag, családilag az ember milyen szemmel nézi a világot és milyen elrendezés szerint érzi benne jól magát, olyan adottság, amely nem feltétlenül egyezik azzal, ahová földrajzilag születik. Ha valakinek, pl. lassabb a tempója, mert olyan a hormonháztartása vagy idegrendszere, de Manhattanben látta meg a napvilágot, jobban otthon érzi majd magát egy álmosabb, lassabb tempójú mediterrán kisvárosban, ahol senki sem siet. Ugyanez igaz az emberi kapcsolatokra: ha egy közvetlen, barátkozó természetű ember születik meg egy északi, rideg országban, énkiterjesztések sora éri, amikor olyan emberek közé kerül (pl. Görögországban), ahol örülnek az idegeneknek és nagyobb bizalommal fordulnak feléjük. Ennek ellenkezője is igaz lehet: ha pl. egy görögnek sérülékenyebbek az énhatárai, talán szívesebben él a hideg északon, ahol senki sem akar beleszólni az életébe, és általában nagyobb távolságot tartanak egymástól az emberek.

Ilyen esetekben már maga az a tény, hogy a dolgok természetüknél fogva úgy történnek, ahogy az egyénnek legjobb, újra és újra azt láttatja, hogy lehet másképpen is élni, pont úgy, ahogyan neki jó lenne. Ez pedig különbözik a megszokottól és vezet gyakori énkiterjesztésekhez. Ami persze csalóka, hiszen nincs olyan kultúra, amely tökéletesen illene valakihez és ne lenne hibája, de a felszínen (amit egy turista lát) működik a dolog. Amikor vissza-visszajár valaki ugyanarra a helyre, az annak a jele, hogy a felszínes dolgoknál is erősebb az illeszkedés a kultúra és az egyén között.

Ráadásul, általában az is igaz, hogy ahol jó nyaralni, ott nem ugyanolyan jó dolgozni (pl. a meleg miatt). Márpedig a nyaraláshoz pénzt kell keresni, ahhoz pedig érdemes lehet visszatérni a jól ismert (és talán kevésbé kellemes) hazai kultúrába.

Az előbb leírt jelenségekhez hozzáadódik a turizmus marketingjének hatása is: mivel sok pénz van abban, hogy a nagy tömegek megkedveljenek egy országot, ezt mesterségesen is lehet gerjeszteni azáltal, hogy pl. a helyi lakosok a szezon idején nyájasabban viselkednek, mint tennék ezt érdek nélkül. A valóság és a nyaralás alatt látottak között szintén nagy lehet a különbség: sokan nem is gondolnak arra, hogy a trópusokon is van monszunos időszak, és Svédországban is van tél, amikor a nap alig kell fel.

A kultúrával való találkozás adta énkiterjesztések ellenpontja az az énszűkülés, amit az utazás előtt szoktunk átélni: az útiholmi csomagolása során, az utazással járó esetleges kényelmetlenségek (pl. repülőtéri várakozás, hosszú utak stb.). A megérkezés és az akklimatizálódás jelzi az új helyen való tartózkodással járó hosszantartó énkiterjesztés előjeleit. Ezen alkalmak során eleinte kényszerűen (amikor át kell vennünk a helyi szokásokat, pl. kora délután zárva tartó boltok Olaszországban), majd egy idő után már szándékosan tágítjuk ki az elménket, hogy befogadjuk az új énkörnyezetet. Elkezdünk alkalmazkodni. Hiszen azért megyünk oda. Új ingerek bombáznak, új kognitív sémák alakulnak ki – ki-ki a maga szintjén kezdi megérteni a helyi kultúrát: fényképeken látott embereket, stílusokat, tájakat (pl. Santorini kék-fehér színei, fehérbe öltözött arabok, kalligrafikus stílus stb.) ismerünk fel – és kerülnek helyükre, ami mind-mind énkiterjesztést okoz. A turizmus ilyen szempontból utazás az énkiterjesztéssel: evidenciákról evidenciákra ugrálunk, majd hazatérünk. Ezért olyan sokkoló, amikor valami rossz történik (elrabolnak, kirabolnak valakit stb.), mert kizökkent az állandósodott énkiterjesztett állapotból.

A leírtak alapján talán látszik, hogy kissé mesterséges, pénzen vett énkiterjesztésről van szó, amely rögtön felvet egy kérdést: miért költünk erre? Az otthonmaradás egyben szembesülést jelent a való világgal, mégpedig azzal, hogy célok nélkül élünk. Sőt, ami még riasztóbb: rájövünk, hogy életünk értelmetlen. Olyan az utazás során való vég nélküli élménygyűjtés, mint a vagyongyarapítás: attól, hogy több élménye/pénze van valakinek, a személyisége nem lesz gazdagabb. Ami pedig a legrosszabb (bár erre alapoz a videó- és fotóipar), hogy az élmények (az utazás alatt kialakult kognitív sémák) nagyon nehezen megoszthatóak. Hiába látok én ezer különféle kultúrát, néhány színes sztorin és jól eltalált fotón kívül, az csak az enyém. Márpedig az énkiterjesztés akkor tökéletes, ha az új sémákat meg tudjuk osztani másokkal (élménybeszámolókkal, útifilmekkel). Így hát marad a hazatérés, újabb énszűkebb időszak otthon és a remény, hogy kibírjuk valahogy a következő csomagolásig, reptérig stb.

Nézzünk meg egy utolsó érvet ennek a megoldásnak a csalókasága mellett! Vajon Einstein utazgatott a megkeresett fizetéséből és Nobel-díjából? Vajon Teréz anya izgalommal csomagolta bőröndjét? Szüksége volt Picassónak arra, hogy egzotikus helyeken nyaraljon? Vannak olyan emberek, akik belül alakítják ki a világukat és belsőleg gazdagodnak azáltal, hogy adni tudnak a többieknek. Mások megpróbálják felszedegetni, ellopkodni (pillantásukkal, fotógépükkel) a világ szépségeit, ám igazán nem lesznek tőle sem bölcsebbek, sem nyitottabbak, és legfőképp nem adnak közben másoknak. Vajon ha egy Seychelle-i út árát néhány szegény családnak adnánk, akkor nem lennénk boldogabbak?

Természetesen utazni jó, de vegyük észre a különbséget: lehet úgy utazni, hogy az fejlesszen bennünket, és lehet úgy utazni, mintha a tévében végignéznék egy útifilmet.